A mulatós zene kialakulásának és töretlen népszerûségének történeti okaiban biztos szerepet játszik a magyar történelem szinte egészén végighúzódó (nemzet)halál-közeli élmények nagy száma. A sírva vigadás már eleve olyan fura, nem? De Fásy Ádám, Sláger Tibó és Bunyós Pityu egymásra találásakor olyan energiák szabadultak fel, melyek szinte újraélesztették ezt az agyhalott mûfajt. Nem is fûzünk ehhez hozzá semmit, ami értékítéletnek tûnne, de azért ránézve a fenti képre, csak meg kell kérdeznünk: Önök vennének mondjuk teherautóról leesett kertigépet ettôl az embertôl? A válasz Önökrôl is sokat elárul...

"Operettbe vittek mindig a hétvégén,
Száz éve már a barométer esőre áll,
Helyettem a babám a Hajmási Pálra vár"

énekelte Hobo, és a traumatikus élmények hatására úgy lett a honi blues szcéna ôsnemzôje, hogy sem alkohol, sem drogok nem kísértették meg. Amin nincs is miért csodálkozni, hiszen a fenti idézetbôl is világosan látszik, hogy olyan mennyiségû pszichedelikus élménynek tették ki a saját szülei, amihez képest a hernyózás csak méla babazsúr lett volna. Az operett a legmagyarabb mákony, a mi ópimunk, és az egyik legbefolyásosabb dílerünket tisztelhetjük Németh Sándorban.

Van, amikor a szavak ereje semmibe vész egy fénykép kisugárzása közelében. Esetünkben is így történt. A csokornyakkendô már önmagában az emberi kultúrtörténet sötét fejezetei közé tartozik, de ezzel a rosszul szabott zakóval emberünk egyenesen egy beszívott bûvészinasra emlékeztet. Az Aradszky fiatalon éveket töltött gombszembevarró szakmunkásként egy plüssmaci gyárban, hogy tökéletesen elsajátítsa azt a bugyiba bemosolyogtató tekintetet, aminek köszönhetôen magyar nyugdíjas asszonyok százai csípnek le egy kicsit a konyhapénzbôl, hogy elszökhessenek a helyi mûvházba csodálni ôt.

Lemezlovas. Pöttyöslabda. Elektorkalandor. Egy figyelemreméltó életpálya megannyi mérföldköve, egyben a magyar nyelv újraélesztésére tett bátortalan kísérletek - mindez Dévényi Tibi bácsi. Senki sem tudta nála meggyőzőbben ordítani a 3 kívánság című szürrealista műsorban, hogy "iiigeeeen, a Szkúúúter zenekar már 4 palacsintával vezet Zsolti előtt!". Tibi bácsi tényleg el tudta velünk hitetni kispubi korunkban, hogy minden kívánság valóra válhat, még belőle is majdnem államtitkár lett egyszer, ami azért még e sokat látott országban is érdekes csavar lett volna. Utóbbi időben szerelmi étvágya került terítékre a bulvárlapokban, de hát valjuk be, ki tudna ellenállni egy ilyen gumiarcú  dumafrancinak!

Ernyei a pállott szocializmus libidólovagjaként korbácsolta fel a magyar dolgozónők vérét, akik egy emberként hördültek fel, mikor Béla hirtelen felindulásból Ausztriába tántorgott ki. Sajnos az a terve nem jött be, hogy ő legyen Brinkmann professzor fia a Fekete Erdő klinikában, ám bánkódás helyett inkább meglovagolta a rendszerváltás tajtékos hullámait,  és szívében soha nem szűnő gyűlölettel Udo Brinkmann iránt visszatért közénk. Azóta ő az elsô számû nôügyi szakértô itthon, bár mi még nem találkoztunk olyan lánnyal/aszonnyal, aki a fogtündértől azt kérte volna, hogy reggel az Ernyei mellett ébredhessen. Színészi adottságaira a mérsékelt jelzőt használnánk.

Hajlamosak vagyunk utólag lebecsülni a szovjet ipar és technika eredményeit, pedig nagyon komoly tudományos kísérletek folytak a Nagy Testvér birodalmában. Ennek egyik eredményét csodálhatjuk Straub Dezsőben, akit egy titkos bolgár laboratóriumban hoztak létre gonosz kommunista tudósok, akiknek az volt a célja, hogy a magyar szórakoztatóipar még 50 év múlva is a 150 évvel korábbi színvonalon maradjon. Sajnos a kísérlet során az egyik lombikba uszkárszőr került, ennek köszönhető, hogy hősünk arca olyan érdekesen kedves elrendeződést mutat, ami ripacsi teljesítményfokozó hatással bír.

Az operett professzora. Soha véget nem érő mosolya köti össze a két világháború közötti operettes-kuplés-nagybőgőbeugrós esztrádvilágot a Kádár éra szilveszterikabarés lakossági muhahájával. A hivatalos életrajzírók szívós erővel igyekeztek eltusolni a tényt, hogy felmenői között valószínűleg egy olasz hasbeszélő-bábut is tisztelhetünk. A magyar ripacsfauna igazi nagyvadjáról van szó, aki nélkül sokáig nem létezhetett mézes-mázas zenés filmprodukció. A kollektív emlékezet része. 

Egy eddig homályba húzódó gyöngyszemet helyezünk a tárgylemezre, titkos favoritunk ugyanis még korántsem olyan közismert, mint az elvárható volna. Pedig minden adottsága megvan ahhoz, hogy a nemzeti ripacs panteonban helyet kapjon. A lába önálló élet él, és olyan formációkba tudja hajlítani végtagjait, amitôl minden jóérzésû csontkovács felszisszenne. De beszéljen helyettünk ripacsunk önéletrajza maga: "Szolnokon születtem – régen /1966/. Szerettem ott születni és élni ... Pajkos kölök voltam, rosszaság: anyámnak állandóan az ügyeletre kellett velem járnia, mert hol a körmöm ugrott le, hol a karom törött el ... Azt hiszem öt-hat éves lehettem, amikor egy egész délutánra egyszerűen eltűntem. Szegény anyám halálra keresett, aztán hazament, hátha hazatalálok. Hazataláltam, s kaptam egy akkora pofont, hogy még most is fáj, mert csak virágot szedtem – neki. A kis mezei csokor ott árválkodott a kezemben. Anyám könnyes örömmel csókolgatta össze pofon-piros képemet ... Én táncolni akartam. Sikerült: revü és sztepptáncos lettem". 

Buci elripacsosodása a honi szórakoztóipar pokolbugyraiba enged betekintést, és megmutatja, milyen könnyű a tehetséget önkezűleg kivéreztetni pár év  leforgása alatt. A Stohlt ugyanis tényleg homlokon csókolta egykor a színházi múzsa, ám ô nem érte be ennyivel, neki az össznépi hájp cvikipuszijára is szüksége volt. Ennek érdekében semmilyen alantas munka elvállalásától sem riad vissza, a lényeg, hogy a tévéképernyő keretezze mosolyát. Személyiségében van valami, ami a gimnáziumi osztálytitkárokra emlékezteti az embert, lelkesedése lohasztó. Egy kínai fröccsöntő gyár termékkatalógusában már szerepel a vadászjelmezbe öltözött bucifigura, ideális Anyák napi ajándék! Mindenképpen mellette szól, hogy kiváló szinkronhang.

Gyanús, hogy létezik a magyarságon belül egy génmutáció, aminek következtében egyes újszülött hazánkfiai felnôve úgy néznek ki, mint Horthy Miklós legédesebb álma a magyar hadapródokról és katonatisztekről. A jávoros bajúszka, a szigorú szittya szemöldök és a markáns, de ugyanakkor finom vonású arc mind ennek a külső jele, és Tiborunk ez alapján igazi magyar dzsigoló. De a magyar búskomorságot hírbôl sem ismeri, gyakran fakad dalra, és nagy kedvvel perdíti táncra hölgypartnereit is a magyar szórakoztatóípar nem múló dicsőségére.  

A nevem Bond... James Bond...

Ilyen névvel az embernek minimum latin-ógörög nyelvű nevelőnője van, és herendi porcelánban szolgálják fel neki kiskorában az aludtejet, de a valóság az, hogy Armand arisztokrata származásról nincs információnk, viszont az egyik legígéretesebb hazai ripacsot tisztelhetjük benne már évek óra. Maradéktalanul kihasználja kék "kuncsorgókutya" szemeinek delejes vonzerejét, az összhatást pedig méltóképp koronázza meg a betyárosan huncut magyar sárm legszebb hagyományait folytató arcot keretező gondosan ápolt fodrászati remek. A Kautzky egyébként tényleg kiváló szinkronhang!

Muzikalitása kétségbevonhatatlan. Legnagyobb slágere "A kislány a zongoránál" című remek pedig úgy tud finoman szívbemarkoló lenni és a hamvas polgári erkölcsökkel szinkronban maradni, hogy e mellett minden falusi lélektemető presszó zenegépében biztos helye van. Ideális háttérzene érzelmesre iváshoz. A Koós azonban még az így befolyó jogdíjakon túl is sokat köszönhet az alkoholnak, ugyanis az elmúlt évtizedek során sikerült tökéletresre csiszolnia a könnyen dalra fakadó műrészeg figuráját, ebbôl kifolyólag számtalan téeszes névnap és kisközségi búcsú résztvevőinek maradt meg a legjobb emlékezetében. Hatása nem korlátozódik a Kádár-korszakra, az örökifjú ripacs hamiskás mosolya néha még napjainkban is a bulvárlapok címoldaláról kacsint ránk.

Egy ország fakadt hahotára és csapkodta a térdét, vagy bárki más térdét, amikor feltűnt a Szomszédokban Oli úr, a meleg fodrász. Jó lenne belelátni az alkotók fejébe, hogy vajon miként hasított beléjük a felismerés, hogy a taxis, a közértes, az orvos és a tanár, vagy a duplanevű vállalkozó mellett miért éppen erre a kicsit sem sztereotíp figurára van szüksége a rendszerváltásba megállíthatatlanul rohanó magyarságnak. De alárhogy is, Oli úr megszületett, a többi már történelem. A Bajor így megszerzett népszerűségét hatékonyan kamatoztatta a bohózatok világában is, a színészi tehetséget pedig meggyőzően tudja mind a mai napig pótolni hülye hanghordozásával és koptatott bajúszkájának játékba hozásával. Ripacsi életműve a Heti Hetesben teljesedett ki mindannyiunk legnagyobb örömére, és gyanús, hogy ezek után már mindig számolnunk kell vele. Az érdeklődés lanyhulása ellen pedig nagyon hatékony módszert választott, idônként eljuttatja az előző heti italfogyaszásáról árulkodó számlát a különféle szennylapoknak.

A pesti humor maga. Hogy miért, ahhoz elég csak elolvasni ezt: vastagbor.blog.hu/2008/03/12/1_adocsalo_azonositva