Egy eddig homályba húzódó gyöngyszemet helyezünk a tárgylemezre, titkos favoritunk ugyanis még korántsem olyan közismert, mint az elvárható volna. Pedig minden adottsága megvan ahhoz, hogy a nemzeti ripacs panteonban helyet kapjon. A lába önálló élet él, és olyan formációkba tudja hajlítani végtagjait, amitôl minden jóérzésû csontkovács felszisszenne. De beszéljen helyettünk ripacsunk önéletrajza maga: "Szolnokon születtem – régen /1966/. Szerettem ott születni és élni ... Pajkos kölök voltam, rosszaság: anyámnak állandóan az ügyeletre kellett velem járnia, mert hol a körmöm ugrott le, hol a karom törött el ... Azt hiszem öt-hat éves lehettem, amikor egy egész délutánra egyszerűen eltűntem. Szegény anyám halálra keresett, aztán hazament, hátha hazatalálok. Hazataláltam, s kaptam egy akkora pofont, hogy még most is fáj, mert csak virágot szedtem – neki. A kis mezei csokor ott árválkodott a kezemben. Anyám könnyes örömmel csókolgatta össze pofon-piros képemet ... Én táncolni akartam. Sikerült: revü és sztepptáncos lettem".